A becslés általános jellemzői az adóellenőrzéshez kapcsolódó bizonyítási módszerek közé tartoznak. Az Air. röviden tárgyalja a becslésre vonatkozó szabályokat, a részletes előírások pedig a 465/2017. (XII. 28.) Korm. rendelet 86–88. §-aiban találhatók meg. A becslés olyan esetekben alkalmazható, amikor az adózó nem bocsátja az adóhatóság rendelkezésére a szükséges iratokat, vagy ha az iratanyag nem alkalmas a valós adó vagy költségvetési támogatás megállapítására. Továbbá, ha a természetes személy adózó bevallása vagy nyilatkozata hiányos, valótlan, vagy ha a bevételszerző tevékenység bejelentése elmaradt, a becslés is alkalmazható.

A becslés lényege, hogy olyan bizonyítási módszerként működik, amely a valós adó- vagy költségvetési támogatási alapot valószínűsíti. Amennyiben a becslés alkalmazásának feltételei fennállnak, a bizonyítási teher megfordul: az adózó feladata lesz hitelt érdemlő adatokat bemutatni, ha eltérni kíván a becslés során megállapított adóalaptól.

Becslési eljárásra akkor van szükség, ha a rendelkezésre álló adatok alapján az adóalap pontos meghatározása nem lehetséges. Az eljárás során az adóhatóság nem tudja pontosan megállapítani az adózó bevételeit és kiadásait, így az adóalapot sem lehet a tényleges állapotnak megfelelően meghatározni, csak valószínűsíteni. A valószínűsítés azt jelenti, hogy az ellenkező bizonyításig a becsült adóalapot úgy kell tekinteni, mintha az ténylegesen a becsült összeg lenne.

Az adóhatóság feladata bizonyítani, hogy a becslés alkalmazásának feltételei fennállnak, és az ellenőrzés befejezésekor készített jegyzőkönyvben részletesen bemutatja a becslés alapját képező adatokat, tényeket és körülményeket, valamint a becslés során használt módszereket. Fontos megjegyezni, hogy kizárólag közérdekű bejelentés alapján, ha az nem támasztható alá ellenőrizhető bizonyítékokkal, becslést nem lehet alkalmazni.

Az adóhatóság az ellenőrzést hivatalból indítja meg a rendelkezésre álló adatok alapján, és köteles bizonyítani, hogy az adózó eltért a jogszabályi rendelkezésektől. A becslési eljárásban is az adóhatóságnak kell igazolnia, hogy a becslés feltételei fennállnak, és hogy a becslés során alkalmazott módszerek megfelelően valószínűsítik az adóalapot. Azonban, ha az adózó a becslés alapját képező adóalaptól eltérni kíván, neki kell hitelt érdemlő adatokkal alátámasztania ezt az eltérést.

A becslés alkalmazhatósága több konkrét esetben is megengedett, amennyiben az adóhatóság nem tudja a hagyományos ellenőrzési módszerekkel pontosan megállapítani az adó vagy költségvetési támogatás alapját.

A becslés az alábbi esetekben alkalmazható:

a) Ha az adó vagy költségvetési támogatás alapja nem állapítható meg a rendelkezésre álló adatok alapján.

b) Ha az adóhatóság által rendelkezésre álló adatok, tények, körülmények jelentős száma vagy tartalma alapján feltételezhető, hogy az adózó iratai nem alkalmasak a valós adó vagy költségvetési támogatás alapjának megállapítására. Jelentős adatnak tekinthetők például a számla-, nyugtakibocsátási kötelezettség többszöri elmulasztása az adóév során, igazolatlan eredetű áru forgalmazása, be nem jelentett alkalmazott foglalkoztatása, vagy az adózó tevékenységére vonatkozó jövedelmezőségi mutatók és az iratok közötti eltérések.

c) Ha a természetes személy valótlan, hiányos bevallást vagy nyilatkozatot tett, vagy a nyilatkozattételt elmulasztotta.

A b) pont értelmezésében a becslés különösen indokolt, ha az adózó tevékenységével kapcsolatos nyilvántartások és a szakértők által kidolgozott jövedelmezőségi, élőmunka- és anyagszükségleti mutatók, valamint standardok közötti lényeges eltérések állnak fenn.

Az adóhatóságnak kell bizonyítania, hogy a becslés feltételei fennállnak, mivel bírósági megtámadás esetén ez az egyik legfontosabb kérdés. Az ellenőrzés során az adóalapot és a költségvetési támogatás alapját a rendelkezésre álló bizonylatok, nyilvántartások és könyvek alapján kell megállapítani. A vizsgálat kiterjed arra is, hogy az elszámolt tételek megfelelően tükrözik-e a valós helyzetet, illetve hogy az adóalap helyes összegben került-e megállapításra.

Amennyiben az adózó nem rendelkezik megfelelő bizonylatokkal, vagy azok hiányosak, a könyvelés tételes felülvizsgálata nem nyújt megbízható eredményt az adóalap meghatározására. Ilyen esetekben becslési eljárást kell lefolytatni. A becslés során az adóhatóság a rendelkezésre álló adatokat logikai összefüggések alapján elemzi, azonban a becslési eljárás csak megközelítő eredményre vezethet, így az adóalap is csak hozzávetőlegesen határozható meg.

A becslési eljárás alkalmazása kivételes esetekben, a törvény által szigorúan meghatározott körülmények között lehetséges. Például, ha az adózó be nem jelentett alkalmazottat foglalkoztat, az adóhatóság a mulasztásra vonatkozóan legalább a mindenkori minimálbér kétszerese után számítva állapítja meg a megfizetni elmulasztott adót és járulékokat, legalább egyhavi foglalkoztatást feltételezve. Ismételt jogsértés esetén az adóhatóság a korábbi és az aktuális ellenőrzések között fellelt be nem jelentett alkalmazottak létszámának átlaga alapján állapítja meg a fizetendő adót.

Ha az adózó egy másik adózót is érintő ügyletre hivatkozik, és az adózó állítása nem igazolható a kapcsolódó adóbevallások vagy korábbi ellenőrzések alapján, az adóhatóság kapcsolódó vizsgálatot indít, és szükség esetén a becslés módszerét alkalmazza annak során.

A személyi jövedelemadóhoz kapcsolódó becslési eljárás során a korábban vagyonosodási vizsgálatokként ismert ellenőrzési formát alkalmazza az adóhatóság.

Ezt a fajta becslést az SZJA törvény szabályozza, és kizárólag akkor folytatható le, ha a Büntető Törvénykönyv meghatározott bűncselekményeinek gyanúja áll fenn. Ilyen esetekben az állami adó- és vámhatóság vizsgálja, hogy az adózó vagyonának gyarapodása és az életvitelére fordított kiadások arányban állnak-e az adómentes, bevallott és bevallási kötelezettség alá nem eső jövedelmek együttes összegével.

Ha az adózó jövedelme nincs arányban a vagyongyarapodásával és az életvitelével, az adóhatóság becsléssel állapítja meg az adóalapot. Az adóhatóság azt próbálja megbecsülni, hogy mekkora jövedelemre volt szüksége az adózónak a feltárt vagyon gyarapításához és életviteléhez. Az így megállapított adóalapot az érintett év jövedelemadó törvényei alapján adóztatják, és amennyiben a gyarapodás több év alatt történt, az összeget egyenlő arányban osztják meg az érintett évek között.

A becslés során az adózó hitelt érdemlő adatokkal igazolhatja, ha eltérés van a becsült és a valós jövedelem között. Ha az adózó arra hivatkozik, hogy a vagyongyarapodás forrása az adómegállapítási jog elévülési ideje előtt keletkezett, akkor azt közhiteles nyilvántartások adataival, jogerős bírósági vagy hatósági határozatokkal, illetve más, az elévülési idő előtti dokumentumokkal kell igazolnia, például bankszámla-kivonatokkal vagy értékpapírszámla-kivonatokkal.

A becslés jogszerűsége és annak elrendelése során az adóhatóság csak olyan adatokat vizsgálhat, amelyek az elévülési időt megelőző időszakra vonatkoznak, és ezek alapján állapíthatja meg, hogy a szerzéssel kapcsolatban vagyonosodási vizsgálatot folytathat-e le. Ha az adózó hitelt érdemlő bizonyítékokat szolgáltat, a vizsgálat nem terjedhet ki az elévülési idő előtti időszakra. Azonban, ha az adóhatóság úgy találja, hogy a bemutatott bizonyítékok nem helytállóak, a vagyonosodási vizsgálat folytatható.

A vagyonosodási vizsgálatok során gyakran merül fel az a kérdés, hogy az adózó a vagyongyarapodás forrását olyan időszakban szerezte-e meg, amelyre adóigazgatási eljárás már nem folytatható. Az elévülési idő utáni szerzés bizonyítása azonban különösen nehéz, mivel a szerződéses kapcsolatokkal kapcsolatos dokumentumok vagy tanúk már nem állnak rendelkezésre. Az adóhatóság vizsgálata során így elsősorban a rendelkezésre álló adatok hitelességét ellenőrzi.

Az általános forgalmi adó (ÁFA) megállapítására vonatkozó becslési eljárás akkor kerül alkalmazásra, ha az adóhatóság számára nem állnak rendelkezésre a szükséges bizonylatok.

Ebben az esetben az állami adó- és vámhatóság az alábbi módon állapítja meg az áfát:

a) A fizetendő adót a tényleges eladási ár alapján, ennek hiányában pedig a forgalmi érték, az árképzési szabályok szerint kalkulált ár, vagy a szokásos piaci ár figyelembevételével határozzák meg, és ezeket az adómértékkel korrigálják.

b) A levonható adót a tényleges beszerzési ár alapján állapítják meg, ennek hiányában szintén a forgalmi érték vagy a szokásos piaci ár alapján történik a meghatározás.

A levonható adó becslése különleges esetekben alkalmazható, ha a bizonylatok hiánya természeti katasztrófa vagy más, az adózó érdekkörén kívül eső okok miatt következett be. A becslési eljárás célja, hogy mind a fizetendő, mind a levonható adót meghatározzák, akkor is, ha a dokumentumok nem állnak rendelkezésre. A levonható áfa becslése különösen természeti katasztrófa esetén jellemző, de más, az adózó kontrollján kívül álló események is indokolhatják.

Az adóhatóság minden esetben köteles alaposan megvizsgálni, hogy a levonható adó becslésének feltételei fennállnak-e. Ezt az eljárást akkor is folytatják, ha az adózó semmilyen irattal nem rendelkezik. Ilyenkor az adóhatóság a becslést kiterjesztheti más adónemekre is, nem csak az áfára. Az összehasonlító becslés módszerét alkalmazva a bevételek és kiadások valószínűsítése alapján határozzák meg az adóalapot.

Amennyiben semmilyen dokumentáció nem áll rendelkezésre, a becslési eljárás során az adóhatóságnak először meg kell határoznia a bevételek és kiadások valószínű összegét, mielőtt az irányadó árat és az ahhoz kapcsolódó adókat megállapítaná. Ilyen helyzetekben a becslési eljárás kiterjedhet minden adónemre, nem csak az általános forgalmi adóra, és az adóhatóság ennek megfelelően módosíthatja az ellenőrzési megbízólevelet is.